– Pécskői Miklósra nem csak szeretteinek köre emlékezik, mert személyében nem csupán a szeretett férjet, pótolhatatlan édesapát és a szeretett rokont siratjátok. A nagyobb közösség is gyászolja munkás, hasznos, alkotó, és mondhatjuk, pótolhatatlan tagját – hallhattuk Kupai-Szabó Kornél búcsúzó szavait. Városunk református lelkésze Isten, a zsidóság az egyiptomi fogságból való kiszabadulása, pusztai vándorlása, az ígéret földjének keresése során az őket segítő kiválasztottakat idéző igéjével emlékezett.
– A vándorlás alatt adja Isten az útmutató emberek mellett az útmutató jeleket is, nappal a füstoszlopot, éjjel pedig a tűzoszlopot. Emberek és jelek a régmúltban, melyek arra hívattattak, hogy célba juttassanak nemzedéket és egy generációt. Ugyanez a feladata a mindenkor emberének, a kitűzött célokat elérni itt, ezen a Földön, s majd egykoron elérni a mennyei célt, a mennyeknek országát. Ehhez azonban ma is szükség van olyan emberekre, akik utat mutatnak, akik jó irányba terelik a rábízottakat. Pécskői Miklós ilyen útmutató ember volt. 2012-ben, amikor megkapta és átvette a joggal megérdemelt Martfű Város díszpolgára címet egy Szentimrei Jenő tollából származó verssel mondott köszönetet az itt élőknek. A vers így szólt:
A világ fordul, újul az élet,
De sose múlnak úgy el az évek,
Hogy tegnapból ne jusson a mának,
Okulás, példa, útjelző fának.”
Majd végül köszönő sorait ezekkel a szavakkal zárta: „Hát ilyen útjelző fa szeretnék lenni még egy ideig.” És valóban útjelző volt kedves személyisége ebben a városban. Igazi pedagógus, felülről való ajándék volt. Több évtizedes pedagógiai szolgálata alatt hűséges munkája – munkájuk, kedves feleségével – sok jó gyümölcsöt érlelt. Úgy szolgált, hogy igyekvésén mindenki meglátta és megérezte, igazi szeretet, hűség, valamint a rábízott drága lelkek iránti felelősség tölti el minden percben.
Istennek szava, igéje szívünkbe írja a tanítói, a pásztori, a nevelői, de minden keresztyén emberi élet lényegét: szolgálnunk kell másoknak. Hát így élt ő. Szolgálva másoknak, szolgálva iskoláját, szolgálva a szeretett városát és mind azt a közösséget, melyben élt és mozgott.
Pécskői Miklós 1943 decemberében, Szegeden született. Általános és középiskolai éveit Hódmezővásárhelyen töltötte. Biológia - földrajz majd történelem szakos tanárként, a feleségével Martfűn eltöltött több mint negyven év alatt generációk sora került ki a kezei alól. Tevékenységét mindvégig a szakmai elhivatottság, a pedagógus munka iránti alázat jellemezte. Hitvallása szerint szerette és csodálta az ifjúságot, inkább nevelt, mint oktatott. Igyekezett a diákokat az ember, a világ, az élet, a művészet szeretetére ösztönözni. Szerény, jóságos, humanista ember volt, gyakran vallotta magáról, hogy ő néptanító a szó szoros értelmében.
A város életébe több területen is bekapcsolódott, a Kárpát-medencei Magyarság Művelődési Kör alapító tagja, a Martfűről szóló könyv oktatási fejezetének összegzője. Közismert volt régiségeket gyűjtő szenvedélye. És ez a szenvedély nem volt öncélú, hiszen a népi kultúra tárgyi emlékeit, korhű dokumentumait a város közössége javára fordította. Kiállítások sokaságát rendezte az elmúlt évtizedek során, és előadásaival is hozzájárult a kultúra közvetítéséhez.
Ízes beszéde, alakja, lelkes megjelenése, temperamentuma meghatározó volt városunk kulturális életében. Tudatosan felvállalta a vidéki életet, őrizve az Alföld hagyományait tárgyakban, szóhasználatban és nyelvében is.
Élete folyamán több elismerésben volt része. Tanári munkájáért 1976-ban a könnyűipar kiváló dolgozója kitüntetést kapta. 1986-ban kiváló munkáért kitüntetésben részesült. 1997-ben „Martfű városért” kitüntetést kapott. 2010-ben megyei pedagógiai díjat vehetett át, majd 2011-ben „Martfű város pedagógiai” díja kitüntetésben részesült a közoktatásban végzett évtizedes kimagasló munkája és városunk kulturális életében végzett meghatározó, színvonalas tevékenysége elismeréséül. 2012-ben pedig megkapta a „Martfű város díszpolgára” kitüntetést.
– Tanáromként, később barátomként is, sok kedves emlékkel rendelkezem jómagam is róla. Tanítványai mindenütt nagyon szerették, és ahogy haladt az idő, így lett a fiatal Pixiből véglegesen a nagybetűs TANÁRÚR – emlékezett dr. Papp Antal polgármester. – Munkatársai becsülték szakmai tudását, mellyel megyei körökben is nagy tekintélyt, elismerést szerzett. Hihetetlen sokoldalú tudását, polihisztori tájékozottságát láthattuk és halhattuk több kiállításon, megnyitón, ünnepi köszöntő alkalmával. Vásárhelyi gyerök vagyok! – mondta számtalanszor utánozhatatlan ízzel, igazi magyaros beszéddel. Hihetetlenül szerettük vidámságát, történeteit, anekdotáit.
Ezek a percek most és soha senkinek nem könnyűek. Különösen nem könnyűek, amikor egy ilyen nagyszerű, köztiszteletben álló ember halála után szembesülhetünk a megváltoztathatatlan, hogy Miklós nincs többé. Csak az hal meg, akit az életben teljesen elfelejtenek. Ő viszont továbbra is itt lesz velünk, az emlékezetünkben…
– Pécskői Miklós minden mozdulatával, cselekedeteivel tanított, tanít ma is bennünket. A martfűi szakiban negyven évet töltött el aktív dolgozóként és sok száz órát nyugdíjas önkéntes segítőként, mentorunkként. Miklós az örök tanárunk, de sokkal több ennél: élete minden pillanatában, minden rezdülésében pedagógus, aki kifinomult érzékkel ismerte meg diákjait, egyengette pályájukat, nyomon követte sorsukat. Miklós neve, személyisége összeforrott az iskolánkkal. Tanítványait őszinte közvetlenséggel szerette, széles mosolyával, vidám jókedvével minden diákját felderítette, tanórai izgalmát oldotta – emlékezett pedagógustársára Molnár Aranka, a SZSZSZC Martfűi Damjanich János Szakképző Iskolája, Gimnáziuma és Kollégiuma igazgatója. – Az iskolába lépésével megtelt élettel a folyosó, hangosan üdvözölte a tanítványait, kérdezte hogylétüket, és ezt a határtalan közvetlenséget mindennap ötvözte a szaktudással, a mesélőkedvvel, az érzékenységgel. A diákjai ámulták tudását, szerették, tisztelték személyiségét. Ez a szeretet, tisztelet önzetlenül árad, hiszen Miki bácsitól mi is mindannyian szeretetet és tiszteletet kaptunk. És ezt adjuk tovább tanítványainknak, gyerekeinknek.
A gyászszertartást követően közös emlékezésre várta az önkormányzat a gyászoló családot, hozzátartozókat, barátokat és ismerősöket a Martfű Városi Művelődési Központba, felidézve városunk középiskolai tanárának, az önkormányzat saját halottjának életművét, érdemeit.
– Az iskola és a város életében négy évtizeden át meghatározó, példaadó személyiség volt. Egyszerűsége, szerénysége s bölcs világlátása volt legnagyobb hatással rám. Megbízható, kiszámítható, önzetlen volt – jó barátként mindig őszinte, segítőkész, csupa szív, tettre kész közösségi ember – idézte kollégája, barátja emlékét Rágyanszky István. – Biztosan kedve szerin történik, ha most, mindannyian szeretettel és inkább vidám szívvel gondolunk rá. Valahonnan fentről most figyel ránk, s azt üzeni a szokott, harsány hangján: Aztán ne nagyon lógjon az orrotok! Hiszen veletek voltam, s velem voltatok, s most már örökre veletek maradok. Szép volt - jó volt veletek lenni, jó volt élni…
Herbály Jánosné