- Ahogyan hallhattuk Jézusnak tanításából, s ahogyan a gyakorlatból is tudjuk, csak a jól megépített ház az, ami megmarad – hangzott el a Szentmisén Kupai-Szabó Kornél református lelkész ünnepi gondolatai között. - Jó alap építésén kell fáradozni, az országban lévő házakban, az országházban, a megyeházán, a városházán, a művelődési házban, s nem utolsó sorban itt az Isten Házában. S tenni kell mindezt azért, hogy a gyermekek, és akik még talán meg sem születtek, biztos alapra építhessék az életüket, hogy ne csak jelenük, hanem jövendőjük is legyen.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulója tiszteletére rendezett városi ünnep résztvevői a Szent István téren folytatták a megemlékezést, ahol beszédében Rágyanszky István önkormányzati képviselő osztotta meg ünnepi gondolatait.
- Vajon mire tanít bennünket ez a nap? Tudtuk-e követni, megtartani március 15-e eszméit, vívmányait? Hazánk viharos történelme a XIX. és a XX. század éveiben nem kímélte legnagyobb nemzeti ünnepünk sorsát sem. Március 15-én, a forradalom óta eltelt 167 év nagy részében nem is került sor hivatalos ünneplésre. Az 1848-49-es szabadságharc bukását követő önkényuralmi rendszer betiltotta a megemlékezést. Bár a kiegyezés utáni berendezkedés már nem akadályozta, Magyarország visszafogott maradt. 1898 tavaszán, a forradalom 50. évfordulóján a magyar politikai elit hivatalosan ünnepelt, ám március 15. helyett április 11-ét, a polgári átalakulás alaptörvényei szentesítésének napját jelölte ki nemzeti ünneppé. Március 15.-ét csak 1927-ben nyilvánították nemzeti ünneppé, iktatták törvénybe.
A II. világháborút követő pártállami berendezkedés ugyan még 1948-ban felvállalta a centenáriumi megemlékezéseket, de 1951-től ismét munkanap lett, s különösen az 1956-os forradalom után vált nem kívánatossá a forradalmat fennhangon éltető megemlékezés. A Kádár-korszakban munkanap volt, viszont az iskolákban, egyetemeken tanítási szünetnek rendelték el, így biztosítva, hogy a fiatalok ne legyenek tömegesen együtt, iskolájuk székhelyén, hanem szétszóródva, otthonaikban tartózkodjanak, kevésbé szervezhetően. 1969-től Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezéssel igyekeztek összemosni március 15. március 21. és április 4. megemlékezéseit. A hivatalostól való eltérést a rendszer nem tűrte, ám a 70-es évektől március 15. a pártállami hatalommal szembenálló ellenzék, gyakran tüntetéssel egybekapcsolt megmozdulása lett, sőt az 1980-as években rendszeresen nyílt tüntetéssé fajult. A rendszerváltozást követő új, többpárti országgyűlés 1991-ben hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét.
Wass Albertet idézve: „Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot.”1848 márciusának fiataljai tudták ezt. Cselekedtek, nehéz, kemény, határozott, ám jövőt építő döntéseket hoztak. Radikális, fiatalos, de izzó akarattal tudták szeretni hazájukat: szeretni egymást rangtól, vallástól, származástól függetlenül. Életüket sem kímélték. Örök igazság marad, hogy csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyeknek fiai készek meghalni a jövendőért. Tudták, hogy a magyarság jövője, bárhogy is alakul a forradalom és a szabadságharc ügye, rövid és hosszú távon, egy valamitől függ: tudják-e szeretni a hazát és benne egymást.
Ha mi, itt élők, martfűiek megragadjuk hagyományainkat, közös programjainkat, ünnepekeinket, ma március 15-ét arra, hogy városunkat és egymást jobban és okosabban szeressük és támogassuk, rövid- és hosszú távon is sikeresen építhetjük jövőnket. Az a mi mai feladatunk, hogy szót értsünk egymással. És éppen ez történt meg 1848. március 15-én. Aki ott volt, értette, miért fontos a Nemzeti dal. Aki ott volt, értette, hogy miért épp azt a 12 pontot tartalmazzák a követelések. Aki ott volt, együtt volt ott a többiekkel. Egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal. Együtt voltunk ott 1848. március 15-én mi magyarok, együtt voltunk ott mindannyian. És egyszerre mozdultunk. 167 év telt el, és mi most is, ma is együtt mozdulhatunk, ha kell, mert aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot- zárta ünnepi beszédét Rágyanszky István.
A Polgármesteri Hivatal előtti téren „Ne késsetek harangok” címmel a Damjanich János Szakképző Iskola, Gimnázium és Kollégium ünnepi műsora idézte az 1848/49 –es forradalom és szabadságharc eseményeit, az iskola 10. A osztálya és az énekkar előadásában.
A városi megemlékezés hagyományaként a főtér melletti parkban, az 1848-49-es emlékmű köré gyűlve, koszorúzással zárult március 15. délelőtti ünnepi megemlékezése, ahol az ünnepségen résztvevő martfűi intézmények, szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat, virágaikat a lovas szobor talapzatánál.
Magyar Mária