Julika néni családja 1938-1945-ig Újvidéken, Jugoszláviában élt. Az édesapja állami alkalmazottként dolgozott. Hosszú út vezetett Újvidékről Martfűre. – Én még a világháborúban nőttem fel, tíz éves voltam, amikor a háború kitört – idézi fel a család hányattatott sorsát, anyaországi magyarokként menekülté válását.
A háborús viszontagságok és a sors Martfűre vetette, ahol, mint oly sokan az itt élők közül, a Tisza Cipőgyárban dolgozott, három műszakban. – Nehéz volt, mert a férjem otthagyott bennünket, egyedül neveltem a gyerekeket. – Amit tudtam, mindent megcsináltam, hogy a gyerekeket eltartsam, enni tudjak adni nekik – emlékszik vissza a felnőtt kori, újabb nehézségekre Julika néni.
Gyermekeivel tizenhat évig Homokon élt, majd 1975-ben költözött Martfűre. Huszonhat évet dolgozott a cipőgyárban, egészen 1983-as nyugdíjazásáig. A hosszú évek során új párt és új életet választott, mára ismét magára maradt, de még sincs egyedül.
– A gyerekeim vannak velem, ők segítenek a mindennapokban. Mindenki a környéken él a családból, elsősorban Tiszaföldváron és Rákócziújfaluban – mondja, és már sorolja is három lányát, két fiát, tizenegy unokáját, tizenöt dédunokáját és a tizenhatodikat, aki szeptemberben érkezik.
Julika néni egészségileg, fizikailag és szellemi téren is jól van, csak a lába fáj. – Mindent megcsinálok, dolgozom addig, amíg birok, meg hát mozgok. Reggel felkelek, elmegyek bevásárolni, hazajövök, főzök, mosok, vagy amit kell, mindent megcsinálok. Így telnek a napjaim. Nagyon szeretek olvasni, az olvasással tornáztatom az agyamat – meséli, hozzátéve, hogy jól érzi magát Martfűn, a szép Gesztenye soron, jó itt élni.
Városunk idős polgárának ezúton is jó egészséget és további aktív éveket kívánunk!
Herbály Jánosné